Bejelentés


Márianosztra Márianosztráért Közhasznú Egyesület oldala (2011.09.08


Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek. Ráadásul most megkapod ajándékba A Hatékony Angol Tanulás Titkai tanulmányom.








----[Márianosztra története]----

Márianosztrai medencében őskori ember megtelepedését bizonyítják az itt fellelt pattintott kőszilánkok, pengetöredékek cserepek, újkőkori és késő bronzkori edénytöredékek. Vaskori, kelta, római II-IV. századi kvád település maradványait tárták fel a környéken. Folyamatos emberi jelenlétet a XI. századtól regisztrálnak. A község első írásos említése 1262-ből származik. A Nazdrag néven elhíresült községet a pálosok 1352-ben történt letelepedése tette országos hírűvé. Nagy Lajos magyar király kolostort és mellé a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére kegytemplomot építtetett az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrend, a pálosok számára. A település neve a latin Maria nostra („a mi Máriánk”) névre vezethető vissza. A Pálosok hosszú időre meghatározták a község és az itt élő emberek életét, létét. A település lakói nagyrészt szlovák, lengyel nemzetiségű őslakosok leszármazottai. A falu első okleveles említése óta sok viszontagságon ment keresztül.

 

Mátyás és a Pálosok

Mátyás pálosokkal való kapcsolata sokkal szorosabb, bensõségesebb és szilárdabb, mint ahogy azt az oknyomozó történelemtudomány vagy akárcsak a vallástörténet érzékelteti.
       Mátyás, mielõtt nagy dolgokat cselekedett, egyetlenegy égi közbenjáró segítségéért könyörgött, és ez azért különös, mert a magyar szentek között vannak olyan szentek, mint Szent István vagy Szent László király. Hunyadi Mátyás nyilvánvaló módon az õ égi mennyei pártfogásukat is igénybe vette, de meglepõ módon, amikor valami nagyon sorsdöntõ lépésre szánta el magát, mindig egy titokzatos Szent Pál közbenjárását kereste. Ez vallástörténeti és történelmi tény. Ez olyan súllyal jelentkezik Mátyás életében, hogy azon lehet csodálkozni, hogy erre a kétségtelen tényre miért nem figyelünk oda. Miért keresi Hunyadi Mátyás király a Szent Pállal való kapcsolatot? Miért keresi mindig élete során azt a pontot, ahol a Szent Pál által képviselt energiákat tudja itt a földön megvalósítani és kibontakoztatni? Ha megnézzük Mátyás elsõ uralkodói oklevelét, akkor egy nagyon érzékletes dátummal fogunk találkozni, hiszen ezt az oklevelet 1458. január 24-én állította ki.
Mitõl lényeges ez a január 24-e? És mitõl lényeges, hogy éppen ez Mátyás király elsõ uralkodói oklevele? Érzékelhetjük, hogy a legelsõ uralkodói tett, amikor magát elõször nevezi választott királynak, egyáltalán nem mindegy, hogy az esztendõ körében éppen melyik napra esik. Január 24. Szent Pál ünnepének elõnapja, s ebbõl érezhetjük, hogy a „szent pálság” egy nagyon erõs vonulatot fog majd Mátyás életében jelenteni. Azon is el lehet tûnõdnünk, hogy milyen köze van „jóraforduló”, apostol szent Pálnak, thébai remete szent Pálhoz, egyáltalán kapcsolódnak-e õk egy vallási szertartásrendben? Úgy tûnik, tudnunk kell, hogy kapcsolódnak, és a két Pál hátterében, mintha ebben a mezõnyben egy harmadik Pál is felbukkanna, egy olyan szent Pál, aki összeköttetést teremt az apostol és a thébai remete között.
       Hogy Mátyásnak a pálos renddel milyen a kapcsolata, azt Gyöngyösi Gergely, - aki maga is a pálos rend irányítója és kormányzója volt Hunyadi Mátyás halála után, - nagyon szépen és tanulságosan megírja. Ez azt jelenti, hogy Mátyás király ideje alatt a pálosok legfõbb vezetõje mintha Mátyás király lett volna, ugyanakkor pedig mintha az ország legfõbb vezetõje Mátyás király mellett mindig az adott pálos generális lett volna. Egyszerûen elválaszthatatlanok egymástól.
       Egy nagy lakoma alkalmával, egyszer Mátyás király megragadta az alkalmat, hogy egy kicsit enyhítsen a szorongatott és nehéz pillanatokon. Ezek a nagy lakomák általában szabályos kis ünnepélyes alkalmakkal is felértek. Ez azt jelenti, hogy az ilyen ünnepélyesnek mondható lakomák közepette a magyar király találkozott saját alattvalóival, a fõurakkal, a fõpapokkal és ilyenkor az étel elfogyasztása közben nem hallgattak, mert sajnos Mátyás király máskor idõt szakítani a mély bölcseletre és beszélgetésre nem nagyon tudott és ilyenkor tényleg nagyívû beszélgetések folytak.
       Mátyás király az egyik ilyen alkalommal, miközben a fõurak hol az egyik hol a másik szerzetesrendet ajánlották az elsõség helyére, Mátyás király egy darabig hallgatta az ajánlásokat, majd a következõket mondta: „én mindannyiótok figyelmébe a pálos rendet ajánlom”. És a fõurakat ez különösebben nem lepte meg, de ilyenkor általában egy próbának szokták az állítást alávetni. Mátyás király hívatott 3 futárt és megbízta õket, hogy az összes templomot, amely Budán található, járják végig, és figyeljék meg, hogy a mi zajlik ezeken a helyeken.
       Szétszaladtak a futárok és végigjárják a templomokat, majd néhány óra múlva visszajöttek, és a következõket mondták: minden templomban csönd van, mindegyik be van zárva, legyen az ferences, johannita, domonkos, ebben a dologban mind azonosnak tekinthetõ, mert zárva vannak és a templomokban nem történik semmi. Az utolsónak érkezõ futár a következõt jelentette: Remete Szent Pál, vagyis a pálos rend templomaiban istentisztelet folyik, áhítat és imádkozás. Erre azt mondta Mátyás király az uraknak: „látjátok, míg más szerzetesrendek az alvással, a pihenéssel törõdnek, addig a pálosok szakadatlanul dicsérik az Urat és könyörögnek hozzá Magyarország megmaradásának érdekében”. Ez egy jó példázat, és lehet belõle érzékelni, hogy számos esetben Mátyás király, ha mással nem, akkor példázattal erõsítette meg azt az állítását, hogy Magyarországon a legerõteljesebb és leghatalmasabb szerzetesrend a pálos rend.
       Egy másik alkalommal, amikor megint ünnepélyes lakoma folyt, Mátyás király Nagy Lajos királyunk egyik régi mondását idézte az ebéd közepette. Ez egy nagyon híres mondás volt a középkorban, amit Nagy Lajos király az általa alapított pálos monostorban, Márianosztrán jelentett ki.
       Tudni kell, hogy Márianosztra volt számára a legkedvesebb kolostor. Ebben a kolostorban egyébként Mátyás király idejében volt egy olyan földalatti hatalmas terem, ahol a pálos testvérek romlatlan testtel aludták örök álmukat. Tehát nem akármilyen kolostorról van szó. Itt mondta Nagy Lajos király és ezt ismételte el Mátyás király egy bizonyos alkalommal: „ahogy az erdei vadak prémje sokkal szebb, mint a háziállatoké, úgy azok az emberek is tisztábbak, becsületesebbek és ragyogóbbak, akik a világtól elvonultan különélnek.” És itt megint a pálos rendre gondoltak.
Még egy példa: Mátyás király igen nagy elõszeretettel szokta felkeresni a budaszentlõrinci pálos kolostort. Ez valamikor Buda vára felett volt egy olyan hegyen, amelynek beazonosítása mára úgy tûnik teljesen lehetetlenné vált, csakúgy, mint Buda váráé. 1526-ban a mohácsi csatavesztés után, amikor a törökök benyomultak az ország belsejébe, elõször nem Buda vára alá vonultak fel, és ebbõl már lehet érzékelni, hogy eszük ágában sem volt Budával bajlódni. Buda egy erõdített város volt, a külvárost egy kicsit megrongálták, felperzselték, de a királyi várat érintetlenül hagyták. Mi az, amit mégis elpusztítottak az elsõ hullámban: a budaszentlõrinci pálos kolostort.
       Mostanában lehet olyan véleményeket hallani, hogy a pálosok a Pilisben a római katolikus vallás szálláscsinálói voltak. Ez nem igaz! Ezek az emberek vagy nagyon ostobák, vagy hihetetlenül rosszindulatúak, de egyet tudnunk kell, ha ilyen kijelentésre vetemednek, akkor a rádió és a televízió mindig a rendelkezésükre áll. Erre oda kell figyelnünk, mert nem arról van szó, hogy valakit kedvelünk, hanem élet-halálkérdésrõl van szó, és nem mindegy, hogy a nemzet megújításának vonalát milyen színben állítjuk be. A török, - nem tudva errõl, hogy a pálos rend a római katolikus vallás szálláscsinálója, valahogy a szultán errõl nem értesült, - nem Buda várával kezd el foglalatoskodni, hanem rögtön az elsõ hullámban, amikor még igazán nagy pusztítást még nem végeztek, megnyertek egy csatát, jöttek be az ország belsejébe, maguk sem tudták egyébként, miért jöttek, de szabad út nyílt elõttük. De valamirõl a törökök jobban értesültek, mint mi, és Visegrád várával kezdtek el bajlódni, de ott „véletlenül” a pálosok feltartóztatták õket, majd a rendszert megkerülve, hátulról próbálták meg bevenni ezt a hatalmas természetes erõdítésrendszert. Így jutottak el Buda fölé, a budaszentlõrinci kolostorhoz. 10 napig tartózkodtak itt, megközelítõleg 20-25 ezer ember. El lehet képzelni, hogy egy külön elit alakulat 10 teljes napon keresztül mit tud pusztítani és rombolni. Ahogy mondani szokták, még az alapokat is kiásták.
       Ezért nem lehet jó szívvel fogadni azt a kísérletet, vagy azonosítási helyet, amely a budaszentlõrinci pálos kolostort ide, valahol a mai Buda környékére, a János-hegy lábához helyezi el. Ne felejtsük el, hogy ott még a múlt században is álltak a falak, ott még oltárokat lehetett találni. A budaszentlõrinci kolostorról pedig maguk a pálosok mondják el a pusztítás után, hogy „nincs az az emberi kultúra, és nincs az az emberi tudás, amely ezt a kolostort a rombolás után újra a maga megfelelõ fényében vissza tudná állítani”. Ha 20-25 ezer ember, egy zsebkendõnyi területen tíz teljes napon keresztül rombol, akkor érzékelhetõ, hogy micsoda elementáris pusztítást vittek végbe. S végre el kell azon is gondolkozni, hogy miért ez a hely volt a pusztítás fõ célja. Miért egy kolostort pusztítanak el? Miért ezt tekintik a legfõbb rombolási célpontnak Magyarország szívében? Miért volt ennyire fontos a budaszentlõrinci kolostor?
       És erre a legjobb példa, maga Mátyás király, ugyanis õ a nemzet sorsát és megújítását ebbe a kolostorba helyezte bele, mint legnagyobb reménységét. A magyarság még egyszeri megújítása, nem kis közösségek, nem országrészek szintjén, hanem a magyar királyság szintjén, a pálos rend kezében volt. Tehát nem véletlen, hogy a török fõ támadás éppen feléjük indult el.
        Mátyás király nagy elõszeretettel, sokszor saját maga, csak egyedül, sokszor pedig néhány jó barátját, tekintélyes fõnemest, vagy fõurat, vagy becsületes nemes embert magához véve, ment fel a budaszentlõrinci kolostorba. Egy alkalommal, amikor már leszállt az este, bebocsátást kért a kapun. Az egyik pap, beengedte Mátyást, és akarta szétkürtölni a hírt, hogy megjött a király, de Mátyás figyelmeztette: most ne szóljál senkinek. És azok a szerzetesek, akik észrevették, hogy itt van a király, kénytelenek voltak megesküdni, hogy nem árulják el jelenlétét. Ugyanis, ahogy mondani szokták, az uralkodó „gyors lejáratú, rutin ellenõrzésre” érkezett. Valamire nagyon kíváncsi volt, valami olyan titokra, aminek meglátása és tapasztalása eleve kizárta volna, ha a pálosok tudják, hogy õ ott van. Ne gondoljunk nagy titokra. Legalábbis, a leírás, ami ebbõl az eseménybõl fennmaradt számunkra, az úgy tûnik elég hiányos és a lényeget természetesen nem mondja el.
       Este, az utolsó misemondás után elkezdõdött a nagy vezeklések idõszaka. Ez azt jelenti, hogy a pálosok összejöttek egy nagy kolostori teremben, és ott egy hatalmas nagy ostorral, amit bátran nevezhetünk a Teremtõ Isten ostorának, egymást jól és kegyetlenül elverték. Ez úgy tûnik, egy öncélú aszkézis volt. Azonban ezt el is felejthetjük, mert a pálosok túlnyomó többsége a vitézek közül került ki. Nem árt tudni, hogy õk nem csenevész emberek voltak. Pl. ha egy pálos kolostorban felbukkant egy kis termetû ember, akkor az az egész közösség megrökönyödésére volt, mindenki csodálkozott, hogy egy kis termetû ember hogyan léphetett be a kolostorba. Ezek az emberek ugyanis férfiak, sudár termetûek, délcegek voltak, tartásuk volt, és általában kardforgató férfiak közül kerültek ki. Ilyen közösségben az, hogy öncélú módon elkezdenek vezekelni, egészen egyszerûen nem létezik, mert ez egy olyan szertartás, amikor ténylegesen le kell vezetni a világban mûködõ rosszat. Le kell vezekelni a világmindenségben mûködõ fenyegetõ sötétséget és rosszat. Ez pedig szenvedés nélkül még soha senkinek nem sikerült.
       Ekkor a kolostorban a perjel úr egy Gergely nevezetû rendfõnök volt, akit Mátyás nagyon szeretett. Gergely perjelt Mátyás király annyira szerette, hogy amikor a haláláról értesült, akkor az ebédlõasztalnál sírva fakadt, mert õ pontosan tudta, hogy kit sirat el. A fõurak egészen egyszerûen nem értették miért, és ekkor Mátyás a következõket mondta nekik: „meghalt országomban egy fõpap és úgy tûnik, hogy errõl senki nem tud”. Ezt a mondatot Mátyás ma is elmondhatná, mert úgy tûnik, hogy ezekrõl a hatalmas férfiakról, akik ténylegesen az életüket áldozták azért, hogy mi itt az ezredvég idején úgy ahogy még, de éldegéljünk, egészen egyszerûen, mintha nem is léteztek volna, arra gondolunk, hogy ez maga a régmúlt és történelem. De ez nem a múlt, mert ez egy olyan jelen, ami most is a jövendõ záloga.
       Mátyás tehát felment a templomban a karzatra és végignézte azt a félelmetes – és ténylegesen újra és újra hangsúlyozandó – férfias aszkézist, amit a pálos atyák végrehajtottak, teljesen titokban, mert itt ez a lényeg.
       Hogyha pl. a ferences testvérek böjtöltek, vezekeltek, ez úgy nézett ki, hogy egész ország-világ tudta. Azt, hogy a pálosok vezekelnek, és sanyargatják magukat, senki nem tudta, ugyanis ennek semmiféle külsõdleges jele rajtuk nem volt. Ha mondjuk 40 napos böjtöt tartottak, napi 1 dl vörös boron és egy kis darab kenyéren, akkor ez rajtuk nem látszott. A pálosok nem vízzel és kenyérrel böjtöltek, hanem borral, és itt gondoljunk az utolsó vacsora misztériumára. Ezekre oda kell figyelni!
       Gondoljunk arra, amikor egy alkalommal összehasonlítják Mátyás királyt Frigyes, német-római császárral. Maga Zrínyi Miklós is megteszi ezt az összehasonlítást, s a következõket mondja: „amaz fösvény, kapzsi, zsugori és a kincseit ládában gyûjti és vízivó, emez pedig nagyvonalú, adakozó és a kincseit nem ládába gyûjti, mert a magyar király a dicsõséget gyûjti magába és sugározza szerteszét a világba és Mátyás király borivó. Úgy tûnik, hogy ez az apró kis jelentéktelennek tûnõ mozzanat, adott esetben eléggé fontos lehet, ugyanis a magyar nyelvben a borivásra van egy vallásos fogalom: ÁLDOMÁS – ez pedig szertartás.
       A pálosokon tehát senki nem látta, hogy vezekelnek, és böjtölnek, mert nem lehetett tapasztalni rajtuk a szenvedést, amelyért titokban, az ország megmaradásának érdekében keresztülmentek nap, mint nap. Amikor valaki találkozott velük, akkor egy daliás, ha már öreg, akkor tisztességben megõszült, délceg, fehér ruhás, sugárzó arcú öregembert látott, mintha maga a Teremtõ jött volna le közénk. És hihetetlen erõ sugárzott belõlük.
       Velük ellentétben meg kell nézni a mai pálosokat, mert életpéldát a mai pálos rend is vehetne az elõdökrõl, mert ezek nem titkok. Miért nem állítják helyre az eredeti pálos hagyományokat, miért csak a látszatok látszatáig jutnak el? Az ember elképed, hogy pont azokon a területeken, ahol nagy dolgokat kellene, sõt kötelezõ lenne ma is végrehajtani, ott van a legnagyobb csönd, tunyaság, és a viszonylatokhoz képest a legnagyobb nemtörõdömség.
       Mi történt ezen a különös éjszakán, amikor Mátyás király megjelent titokban a kolostorban? Felment a karzatra és azt látta, hogy a pálosok kegyetlenül, vérig verik egymást a hatalmas, fenyegetõen erõteljes ostorokkal, és amikor úgy tûnt, hogy már-már vége van a nagy ostorozásnak, Mátyás király megcsóválta a fejét és a következõket mondta: ez így nem jó, a perjel úr kimarad ebbõl a szertartásból? És akkor figyelmeztették az ott lévõ kispapok: Felség, várja ki a végét! És kiderül, hogy a perjel, - ma úgy mondanánk - egy olyan napi adagot kapott ebbõl a szertartásból, ami sokszorosan meghaladta a kolostor többi lakóinak szenvedését. És Mátyás, amikor ezt látta, a könnyei elkezdtek potyogni. Itt érzékelhetõ, hogy egy olyan király, akirõl elmondták, hogy amikor Szabács ostrománál maga mellé vett egy kis apródot, hogy együtt menjenek a várfalak kifürkészésére. Egy csónakon cserkészték be a várat, de észrevették õket a törökök és odairányították az ágyút. A lövedék a Mátyás mellett ülõ kis vitézt találta telibe, Mátyás szeme sem rebbent, pedig ez egy haláleset volt és igenis megsiratta a kis segédjét.
       Tudjuk, hogy Mátyást imádták a vitézei, mert mindenkit név szerint ismert, ha kellett õ kötözte be sebeiket, õ bíztatta õket, ha csüggedtek. És itt amikor mellette halt meg a kis vitéz, a szeme sem rebbent, mintha nem történt volna semmi, szépen ment tovább és nézte a falakat.
       Budaszentlõrincen pedig elkezdtek potyogni a könnyei, mert ez magának Krisztusnak ostorozása, ez az a szenvedés. Tehát itt a pálosok nem a saját testükben szenvedtek, hanem újra átélték, ahogy Krisztus szenvedett az ostorozástól, és a budaszentlõrinci vikárius, a megostorozott Krisztus szinte összes szenvedését magára vette. Ez azt jelenti, hogy amikor õt verték, akkor már nem, mint perjel volt jelen, hanem mint Krisztus, és Mátyás ezt látta, ez hatotta meg annyira, hogy sírt.
       Ekkor így szólt Mátyás a karzaton: „Óh szent férfiak, óh Isten harcosai, akikben semmi hiányosság nincsen, egytõl egyig szent férfiak vagytok!”
       Ebben a mondatban nagyon sok mindent elmondott: harcosok, szent férfiak, Isten harcosai. Harcolni ugyanis nagyon sok úton-módon lehet ebben a világban. Mátyás ezt követõen mondta Gergelynek, hogy oda fogja adományozni nekik a Fehéregyházi templomot. A fehéregyházi templom maga a titok. Tudjuk, hogy Mátyás fennmaradt levelében, - melyben a pápai megerõsítést kéri Rómából, - leírja: a hegyek lábánál található az a fehéregyházának nevezett templom, amelyet szent elõdeink építettek és most romokban áll. Mátyás a pálosokon keresztül ezt a Fehéregyházát újította meg. És nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a hagyományok szerint Árpád vezér sírja valahol a Fehéregyházi templom körzetében volt. És Mátyás király ezt az egyházat bízta a pálosokra.
       Mindezek után már eléggé tisztán lehet érzékelni, hogy Mátyás király és a pálosok kapcsolata nem egyszerûen egyéni szimpátián alapult. Minthogyha maga a pálos rend és maga a király, tényleg tudtak volna egy nagy titkot, amely Magyarország megmaradásának zálogát jelentette. Amikor meghalt Mátyás, a pálos évkönyvekben megjelent a következõ bejegyzés 1490. április 5-ével. „Az egyik hollós, siratja a másik hollóst”.
       Úgy tûnik, hogy a Hollós, Mátyás neve elõtt nagyon sokféle jelentéssel rendelkezett.
A következõkben azt vizsgáljuk meg, hogy ki, vagy mi ez a titokzatos holló. Miért a holló játssza itt most a fõszerepet? Ez a miniatúra az Anjou legendáriumból származik, a Remete Szent Pál életét bemutató harmadik képecske, ennek vannak elõzményei, és van egy következménye is, ahol már a képmezõ következõ részében Remete Szent Pál halálát látjuk megörökítve.
       Most csak a harmadik képet fogjuk megvizsgálni. Azt lehet tudni, hogy a pálos rend, thébai remete Szent Pált tekintette saját hõsének. De azt is lehet tudni, hogy ez a thébai remete, minden jel szerint hasonmása, vagy váltótársa annak a Szent Pálnak, aki az események hátterében itt végig jelen van, és ezt maguk a pálos himnuszok árulják el. Amikor a középkori pálos himnuszok elkezdenek beszélni thébai remete szent Pálról, egy darabig ténylegesen a nagy hitvalló élettörténetét olvashatjuk, majd egyszerre jön egy hirtelen fordulat, és kijelentik az elsõ remetérõl, hogy õ apostol és próféta, és ez már nem a thébai remete szent Pál, de mégis egy Szent Pálról van szó. Az apostol Szent Pál a jóraforduló Pál, aki Saulusból lett Paulus, õt ismerjük, de itt egészen biztos, hogy nem róla van szó, hiszen thébai Pál élettörténetét mesélik el.
Hogyan került ki thébai remete szent Pál a sivatagi magányba, mert itt úgy tûnik nagyon fontos, hogy egy magányosság mentén haladunk. Tehát a pálos rendben olyan emberek élnek, akik a magány nagy próbáját az életük folyamán már kiállták. Ez egy nagy próba, és nem azonos az egyedüllét idõszakával, mert az ember ha már nagyon unja embertársait, akkor nagyon jól érezheti magát egyedül, de ebben még semmi megpróbáltatás nincsen. A magány nagy próbája a pálos rendnél, mindig a halálban megjelenõ egyedüllétet jelentette. A pálosoknál ugyanis volt egy szertartás, a felvételi szertartás, amelyet az itt eltöltött elsõ év után végeztek el. Tehát egy évig az ember tulajdonképpen minden kötelezettség nélkül élhetett a pálosok között.
       Egy év után viszont döntenie kellet, hogy be akar-e lépni a pálos rendbe vagy sem. Ha úgy döntött, hogy belép, akkor következett el az a nagy próba, ami általában azt jelentette, hogy azokban a barlangokban, melyek általában majdnem minden pálos kolostor körzetében fellelhetõk voltak, történt a felvételi szertartás. Ezekben a barlangokban a fõ csarnokban volt egy kõbõl készült kád, egy szarkofág, vagyis koporsó. A jelöltnek ebbe kellett belefeküdnie, és ebben nem jelképesen, hanem valójában élte át a halált, és a halálnak azt az arculatát, amely fenyegetõ, iszonytató, és hatalmas nagy egyedülléttel és magánnyal jár. Ezért beszélnek úgy a pálosokról, hogy „akik kiállták a magány és egyedüllét próbáját”. Az ember, halálának pillanatában hirtelen nagyon magányossá tud válni, amikor kiderül, hogy minden elveszett: az élet, az érzékszervek, az a képesség, amivel azonosítani tudja saját személyiségét és kiderül, hogy teljesen egyedül van. Ez a félelmetes állapot az egyetlen érzés, ami megmarad, de olyan kínzó, gyötrelmes érzés, hogy errõl a nagy világvallások jól ismert halottas könyvei lépten-nyomon beszámolnak.
       Vajon miért fontos ezt az állapotot átélni, miért ez a kulcsa mindennek?
       Mert különben a rosszat nem tudjuk jóra fordítani, mert aki nem ismeri a végsõ, szinte a pusztulás szélét jelentõ minõséget, az a világban soha nem fog tudni jót tenni, mert minden jótette csak „lebegni” fog a világban. Ez a mérce.
       Elsõ remete szent Pálról is elmondják, hogy õ a nagy magányos, elmegy egy sivatagba, pedig gazdag szülõk gyermeke, nemes családból származik. És itt újra és újra figyelmeztetni kell arra, ami a pálosok egyik legnagyobb titka volt, legalábbis az Árpád-korban, de még Nagy Lajos király idejében is talán, hogy a fennállás elsõ harminc éve alatt a pálosok közé, kizárólag csak fõnemesi családból származó férfiak és ifjak léphettek be. És csak és kizárólag magyar fõnemesi családból származó férfiak, mert itt végig a magyarságról van szó. Utána, amikor már a rend megerõsödött és jól kimutathatóan megmaradt ez az õsmagyar hatalmas tengely végig a rend életében, akkor vettek fel esetleg más népek fiaiból is jelentkezõket. Tehát lehet érzékelni, hogy már az indulásnál fontos a nemesség, akárki volt is remete szent Pálként a pálos rend õse, egy biztos, nemes ember volt. Fõnemesi családból származott és a gazdagságot ifjúságában hagyta ott, amikor az ember leginkább tud örülni az anyagi javaknak, akkor érte valami nagy csalódás, kiment a thébai sivatagba, és a hegyek oldalában talált magának egy szép, árnyas barlangot. A hegyet hatalmas nagy pálmafák vették körbe. Ebben az a figyelemreméltó hogy még a játékosság szintjén sem foglalkozott még senki azzal, hogy remete szent Pál öltözékét a pálmafák adták, eledelét pedig a pálmafa gyümölcse adta. Pedig ha Pálnál fontos a pálmafa, és élettani jelentõsége van, akkor itt a pálmafa Életfa, magának az egyetemes pálosságnak az Életfája, és ezt szinte szánkba rágja a legenda. Hiába nemzetköziek a szavak, egyszerûen ilyen szépen magyarul mindent meg tudunk ebbõl érteni, hiába õ az egyiptomi remete szent Pál. És úgy tûnik, hogy az egyiptomi, a kopt és a latin nyelvekben ezek a megfelelések nincsenek benne. A Paulus latinul kicsit, tökmagot jelent. Ehhez képest pedig milyen emberek voltak a pálosok? Hatalmas termetûek, és nekünk észre kell venni, hogy itt tényleg egy magyar alapítású rend jelenik meg a szó legteljesebb értelmében.
Remete szent Pál 60 teljes esztendeig élt egyedül a magányban. Ruházatát a pálmafa levele, eledelét a pálmafa gyümölcse adta, és nem messze ettõl a helytõl, volt egy csörgedezõ kis forrás. A forrás léte nagyon lényeges, mert a majdani Árpád-kori telepítésnél is mindig forrás mellé épülnek fel a pálos kolostorok, de nem pusztán azért, mert a vízre szükség van, ez is nagyon fontos, de itt ez a forrás egy kozmikus forrás megidézõje.
       Mikor van a naptárban jóraforduló Pál névünnepe?
       A vízöntõ havának legelején. Itt ugyanis egy energia típus jelenik meg, és a két Pál, a remete és az apostol, úgy tûnik ilyen kapcsolatban állnak egymással a magyar hagyományban!
       Remete szent Pálról a magyar pálos hagyomány olyat mond el, amit a nagy kanonizált legenda egyetlen helyen sem említ, pedig egyszerû és nagyon fontos meghatározás: Pál, amíg itt tartózkodik, addig a teste a földön jár, a lelke, pedig a csillagok között. Erre a meghatározásra, vagy erre az úton-járásra a magyar vallásnak van egy gyönyörû fogalma, a révülés: a testem itt van, a lelkem pedig a csillagok között jár, ott keresi saját hazáját. Végig égi hazáról, égi honról beszélnek és ezt csak a magyar pálos hagyomány mondja így. Mást is elmondanak az idevonatkozó pálos források: Pál vezérlõ fejedelemként mûködik, állandóan úgy határozzák meg, hogy õ vezérel.
       Milyen minõség ez?
       A magyar pálos írások nem azt mondják, hogy remete, hanem azt, hogy Pál a vezérlõ, õ vezérli a remeték lelkeit a csillagos égbolton és a hegyek belsejében, a barlangok járataiban. A kettõ pedig azonos idõ alatt történik. Pedig a thébai remete szent Pálnak magányában nincsenek tanítványai, nem vezet senkit, a másik Pál viszont a háttérben, akirõl nem lehet tudni semmit, csak egyet: „elhagyta hazáját, elhagyta gazdagságát és kincseit”. De a thébai remetére nem igaz, hogy elhagyta a hazáját. Õ csak saját városából egy kicsit kijjebb ment a sivatagba, a magányba, de a magyar pálosok egy olyan Pálról beszélnek, aki messze vándorolt, nagy utat tett meg, és mintha egy gyöngyhimnuszt hallanánk, mint mikor valaki nagy magasságból odahagyja atyai kincseit, égi hazáját és elmegy idegen országba, a távolba bujdosni és ott éldegél.
Miután eltelt 60 év a thébai sivatagban, egy remete társ, akit szent Antalnak neveztek, álmában hírét vette, hogy nem õ a legnagyobb remete ebben a sivatagban. Szent Antal ugyanis abban a hitben ringatta magát, hogy õ a legtökéletesebb, a legjobb remete, õ tud errõl az életformáról a legtöbbet nyújtani a világ számára, s egyszer csak a Teremtõ álmában küldött hozzá egy angyalt és figyelmeztette: „tõled néhány napi járóföldre van az igazi, keresd fel õt, mert az idõ kevés”. És innentõl kezdve elkezdõdik egy versenyfutás az idõvel, amely úgy tûnik Magyarország megmaradásának érdekében, megközelítõleg Krisztus után 300 körül kezdõdött el, ugyanis ezek az események ekkortájt történtek.
       Figyeljünk fel arra, hogy itt az idõ nem egy irányban, egy tengely mentén mozog, tehát nemcsak a múltból a jövõ felé, hanem bizony a jövõbõl is vissza a múlt felé. Ez pedig a vízöntõség lényege: a két irányban áramló idõ.
       Útnak indult szent Antal, és elérkezett thébai szent Pálhoz, aki igazi remete volt, és esze ágában sem volt befogadni a „betolakodót”. Pálmafa ajtaját szépen becsukta, és Antal ott könyörgött, hogy engedje be. És a legendában itt az ajtóval elkezdenek játszani, hogy Antal be tud-e lépni az ajtón, meg tudja-e nyitni az ajtót. Ez úgy tûnik megint lényeges a történetben, mert ennek az ajtónak a neve: „égi kapu”. Ha pedig megnézzük, hogy a Szent Koronán Szent Pál, egy kapu alakzatban áll, akkor itt nekünk a kaput tudnunk kell megnyitni. Itt nem arról van szó, hogy Pál és Antal nem udvariaskodtak egymással, és hogy az egyik egy rigolyás vénember, aki 60 évig nem látott embert, azt hiszi, hogy valami szörnyeteg érkezett hozzá és elõle bújik el, hanem ez egy figyelemfelkeltõ szertartás, mert itt Pál és a Kapu, döntõ jelentõséggel bírnak.
Végre megtörtént a csoda, Pál a pálmafa levelét félrehajtotta, egyszerre üdvözölték egymást, és anélkül, hogy bemutatkoztak volna, mindkettõjük nevén nevezte a másikat. Ez volt a tökéletes és csodálatos felismerés. Ezután elkezdtek beszélgetni, elmélkedni, és az egész napot istenes elmélkedésben töltötték. Valamikor a déli órákban, mikor már-már megéheztek, megjelent egy holló. (Ezt a hollót lehet a miniatúrán látni.)
       Ez a holló - hogy ismerjük az elõzményt - 60 teljes esztendõn keresztül, minden áldott nap hozott a csõrében egy fél kenyeret Pálnak. Ez úgy tûnik egyetlen embernek elegendõ táplálék volt, legalábbis a legenda ezt fényesen bizonyítja. Igen ám, de most már ketten voltak. Megint megjelent a holló és most már nem egy kenyeret hozott. (Bár ezen a miniatúrán ez nem derül ki, amit a legenda szóban el tud mondani, azt nem biztos, hogy a festõnek ugyanígy le kell másolni. Neki valami többet kell mutatnia, olyat, ami a szóbeli közlés során nem hangzik el.) A holló hozott két darab kenyeret és ekkor megszólalt Pál: „lásd Antal, a Teremtõ Isten gondoskodott rólunk, mert eddig, amíg egyedül voltam, minden egyes nap – és most figyeljünk fel arra, hogy ennél a pontnál megkezdõdik az idõ mérése – egy fél kenyeret kaptam”. Mire elegendõ akkor ez a fél kenyér minden áldott nap, ha nagy tettek akarok végrehajtani a világban? A nap egyik fele kimarad ebbõl. Ha nappal világos van, éjszaka pedig sötét, akkor ez azt jelenti, hogy a túlsó oldal, egy napi ritmuson belül, kenyér hiányában marad.
       És miért fontos ez a kenyér? Gondoljunk az evangéliumra, mert ez valakinek a teste! S kiderül, hogy ez a kenyér most betölti a mindenség testét, ami jelen esetben azonos a magyarság, vagyis a nemzet testével. Tehát valamit ki kell majd tölteni, valamit, ami nem teljesedik ki évszázadokon keresztül, ami majd Hunyadi Mátyás idején ki fog egészülni, végleg és teljesen. Mert itt, bár eddig nem derült ki, de valahogy megpróbálunk eljutni Mátyáshoz, a hollóhoz, és a holló jelentéséhez.
       Mátyást Corvinusnak nevezik, vajon miért? Nyilván nem azért, mert volt egy ilyen nevû római hõs, ahogy Bonfini írja.
       Mivel üzen Szilágyi Erzsébet a rabságban lévõ fiának? Szilágyi Örzsébet küldi a hollót. Mi van Mátyás címerében? A holló. Mi van a pálosok címerében? A holló. A kettõ ugyanaz. Ugyanaz a holló volt. Vegyük észre, hogy a két monda itt találkozik. Elindul valamikor Krisztus utáni évszázadokban egy hatalmas, eleven, lüktetõ áramlat, ami 1458-ban Mátyás trónra lépésénél megtalálja saját párját.
Itt lehet érzékelni, hogy kicsoda volt Mátyás király. Az egész világegyetem Mátyás megszületésével foglalatoskodott. Ha valaki elolvassa Zrínyi Miklós nagy munkáját, amit Mátyás királyról írt, abban a következõket írta Mátyás születésérõl: „nem minden idõben születnek ilyen emberek, és vélhetõen a természet nagyon sokat fáradozott azon, hogy egy ilyen embert tudott adni nekünk”. A természet nagyon sokat fáradozott. És minden jel szerint a természet úgy elfáradt Mátyás megalkotásában, hogy többet erre nem is lesz már képes.
       Mi azt hisszük a történelmi szereplõkrõl, hogy olyanok, mint mi, csak ügyesebbek. Hát nem olyanok, mert iszonyú nagy magasságból és ténylegesen a Teremtõ közelébõl érkeztek, és ha nincs pálos rend, nincsen thébai szent Pál, nincsen jóraforduló Pál, nem alapítja meg Béla király a pálos rendet, nincs Hunyadi Mátyás, és ha nincs Hunyadi Mátyás, akkor 1526 nem akkor következik be, és ha máskor következik be, akkor az véglegeset jelentett volna. Most nem tudnánk, mi az a Kárpát-medence. Ezek döbbenetes tények, ráadásul erre olyan adatok figyelmeztetnek bennünket, amiket ismerünk, hiszen Zrínyi Miklós Mátyás királyról szóló mûve, középiskolában ajánlott olvasmány. Zrínyi leírja és figyelmeztet arra, hogy a természet évszázadokon keresztül készítette ezt a csoda lelket, aki Mátyás király volt. És hollós Mátyás királynak a földre segítését szolgálta a pálos rend, a másik hollós. Amikor Mátyás meghalt, nemcsak a fõurak dobták el a gyeplõt, hanem a pálos rend is. Innentõl kezdve ugyanis a pálos rend is tudta, hogy vége. S erre nekünk mindenképpen oda kell figyelnünk.
       Tehát a holló nem egy fél kenyeret hozott, - és ez a legfontosabb ebben a hollóban, - hanem két kenyeret. Ha volt eddig naponta, fél napra elegendõ fény a lélekben, ami a napot félig kitöltötte, innentõl kezdve minden egyes napra lesz elegendõ energia ahhoz, hogy a fényt fel lehessen szabadítani, és a Teremtõhöz visszaküldeni.
       Hogyan repül ez a holló, milyen a röpte? Egyetlen hangzót kell csak megváltoztatnunk, a hollót hullóra, mert szinte aláhullik a magasból, nem lehet azt mondani, hogy szárnyal, hanem mint akit leejtenek nagy magasságból, mintha tehetetlenül repülne le. Ez a hollóság lényege, megjelenik benne egy olyan minõség, ami bizony, ha tetszik, ha nem, nyelvi úton bontható ki, megjelenik a hullás. A hollót a magyar középkori egyházi hagyományban minden alkalommal hulló madárként ábrázolták. Aki nem ismeri a madarak röptét, aki csak képes könyvekben látott madarat repülni, az nyilván nem veszi észre ezeket a látható madártani mozdulatokat. És mi van a holló csõrében? Ami egyébként nem is a csõrében van, mert a csõre nyitva van, a csõr pedig valamiféle csicsergést jelenít meg, amirõl a holló esetében szó nem lehet, de mégis valamiféle hangadási mértékegységét jelent. Ami belõle áramlik, az egy aranyló test, a kenyér. Ha az égbõl jön, és holló hozza a csõrében, akkor ez a kenyér égi-test. Próbáljuk meg a kenyeret valamiféle üdvtörténeti fogalommá átalakítani, ami éppen az evangéliumban eléggé sarkalatos módon jelentkezik. Tehát van a kenyér szavunk, és ha behelyettesítjük, könyör lesz belõle. S akkor ez a holló már maga a hála, és amit magával hoz, az a könyörülés lesz. És min vagy kin könyörülnek meg az égben?
       Eddig az emberiségnek, vagy a magyarságnak fél napra elegendõ energiája, életideje volt, s itt ez a lényeg, a hollóval, a hollóssal, jön egy hatás, egy többletenergia, és minden nap magában a könyörületben részesülhetünk. Visszatérve erre a madárkára, õ fekete holló, és ha az égbõl jön, akkor azt is lehet érzékelni, hogy õ nem a nappali égbolt madara, mert ez bizony az éjszakai égbolt jelölõje, egy sötét madár. Éjszaka pedig nem is a madarat fogjuk látni, hanem azt kenyeret, azt a testet, ami világít, és hogy fénytermészetû a kenyér, ami a csõrében van, azt nagyon szépen jelzi a szentek körüli dicsfény, mert Pál és Antal dicsfénye is beleszalad ebbe a fénylõ, kerek testbe. A glória pedig fénybõl van. Minek nevezzük tonzúraszerû, kerekded kinyírást? PiLiSnek. S a kenyérnek a szélét, amit le szoktak vágni, megint csak pilisnek. És kikrõl beszélünk most? PáLoSokról. És ez az, aminek döntõ a jelentõsége.
       Itt ülnek õk ketten, és hogy melyik Pál és melyik Antal, azt is fel lehet ismerni, nyilván a tekintélyesebb, Pál van magasabban, Antal pedig egy kicsit alacsonyabban, és Pál jobb keze, az Antalnál lévõ nyitott könyvbõl egy darabot kitakar. Érdemes azokra a kis lélektani megoldásokra is felfigyelni, ahogy az Anjou legendárium festõje õket elénk állítja. Antal ugyanis sír. Antalnak hullanak a könnyei, ráadásul a testtartása és az arckifejezése is a megrökönyödött embert idézi fel. Azt az embert, aki igazából már nem sok reményt lát arra, hogy a rossz dolgokat ebben a világban jóra lehet fordítani. Pál egy kicsit magasabban van, arca is fennköltebb, magabiztosabb, és lehet érzékelni, hogy ezen a programon lehet változtatni, mert bár nyitva van a könyv, ami azt jelenti, hogy ezt a könyvet bizony már felnyitották, tehát elindult már valami, de egyrészt még oda lehetne írni dolgokat, másfelõl valami ki van takarva ebbõl a könyvbõl, tehát még lehet változtatni a jövõn. A nagy megírt jövendõ, mivel igenis nincs elõre teljesen behatárolt jövõ, a Teremtõ nem úgy játszik az emberiséggel, hogy mindent eleve elrendel, lehet változtatni, lehet javítani rajta, de amikor elindul egy szó szerint apokaliptikus program, azon hihetetlenül nehéz már változtatni. A pálosok pontosan ezért vezekeltek és szenvedtek, hogy ami itt nem látszik a könyvbõl, számunkra jó dolgokat rejtsen a jövõnk érdekében.
Visszatérve a madárra, tudni kell, hogy a holló, ha csõrében fényes égi test van, akkor ez a csillagos égbolton nevet kap, de itt vigyáznunk kell, mert nagyot lehet tévedni, mert ez nem sugárzó test, ugyanis ebbõl táplálkoznak. 
 
Budán előkerült faragott zárókő Remete Szent Pál ábrázolásával
Amit mégis a holló megidéz, mivel aranyló test van a csõrében, ez egy hulló fényforrás. Hogyan nevezzük ezt az égbolton? Ez maga a hullócsillag. És itt lehet érzékelni a természet nagy alkotmányát és hatalmát, mert Mátyás lelkét ezekbõl a hullócsillagokból alakítják ki. És erre éppen Molnár V. József szokott emlékeztetni, hogy nagyon egysíkú az a hagyományértelmezés, ami azt állítja, hogy amikor leszalad az égbolton egy csillag, akkor valaki meghal. Ugyanis ennek általában a fordítottja is igaz, ha nem ez az igazság: akkor érkezik, születik valaki. És ez micsoda nagy különbség. Nem azért szalad le a csillag, mert meghalt valaki, hanem akkor szalad le a földre a fény, akkor szalad le édesanyjának méhébe a kis lélek. És az évezredeken keresztül a hulló holló által összegyûjtött fényeket kell valahogy egyetlen egy lélekbe formálni, mintegy hatalmas nagy égi mûhelyben, akkor érzékelhetõ, hogy aki ezen az úton születik meg, õ fényben kimeríthetetlen lesz, energiákban pedig kiapadhatatlan lesz. Mátyásról pedig pont ezt mondják a források: Mátyás király minden fáradtságot tûr. Mátyást nem lehetett látni aludni, amikor pedig úgy látszott, mintha aludna, azt az idõt általában révülésre használta fel, – gondoljunk Szabács ostromára. Mátyás király hihetetlen energiával rendelkezett. És amikor valami nagy veszedelem érte, kiderült, hogy más ember ebbe már régen összeroppant volna, ekkora veszedelem súlya alatt már megtört volna. És írják a krónikások és a pálos szerzetesek is, hogy a legfelségesebb király ilyenkor mintha csak erre várt volna, hogy végre az erejébõl egy kicsit megmutathat. Gondoljunk arra, mikor országunkra 3-4 irányból támadtak, belülrõl is ellene fordultak, és Mátyás mintha egy különleges világban élne, a legnagyobb rosszat néhány hét alatt jóra fordította. Hiszen ekkor megtámadta egyszerre a lengyel király és a cseh király. Kázmért akarták behozni, közben pedig a német-római császár döngette a nyugati kapukat, délrõl támadt a török, és Vitéz János esztergomi érsek is Mátyás árulójává vált. Magyarországon ekkor nem volt egy olyan fõúr sem, aki a királyt vagy így vagy úgy el ne árulta volna. És Mátyás ebben a helyzetben, ilyenkor volt elemében, mikor az ember arra gondol, hogy itt már vége, és Mátyás ilyenkor kezdett el igazából élni, és fél pillanat alatt mindent a saját javára tudott fordítani.
Honnan származik ez az energia? Megint utalnék Zrínyi Miklós mûvére, a következõket mondja: „az az út, amelyik a fejünk felett a Tejút, telis-tele van csillagokkal. Azért tûnik útnak, mert ott sok csillag van, és az a sok csillag Mátyás király lelke. A Tejút sok-sok fényes csillagából gyúrta teremtette, és adta nekünk õt a Teremtõ”. Elindulnak ezek a kis hullócsillagok, a saját útjukon, és ezt el kell ezt fogadni, mert az ember sivatagot nem szokott öntözni. Õ ilyen magasságból érkezik, - s ezek nem költõi szép szavak, Zrínyi Miklós mondja, hogy õ maga a Tejút minden csillaga – és ez maga Mátyás király.
       De ahhoz, hogy elinduljon lefelé, kell itt egy fogadó állomás. Ha nincs nemzet, akkor minek jöjjön el valaki? De akkor ne is csodálkozzunk, hogy most az életünket nem tudjuk megoldani nemzeti szinten.
Ezeknek a hullócsillagoknak van nevük is. Gondolkozzunk el azon, hogy hogyan is alakult meg a pálos rend. Mi volt Özséb látomása? Éjszaka, az égbolton lévõ csillagok, mintha lezuhannának. Ezek hullócsillagok, és belezuhannak a Pilisbe, apró kis lángok keletkeznek, és ezek a lángok egy hatalmas nagy tûz-gömbben egyesülnek. Úgy tûnik, hogy itt a hulló-holló hozta minõség nem egyszerûen legenda, és egy szépen felidézhetõ emlék.
       Tudjuk, hogy III. András halálával kihalt az Árpád-ház. Már III. András idejében elindult Pilisszentkeresztrõl egy Lõrinc nevezetû perjel, aki késõbb a pálos rendfõnök volt. Példátlan az életpályája, mert negyed évszázadon kereszt&uu







Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!